Mennyi legyen a szoftver?
A vevők pénztárcája az irányadó
A gyártók és forgalmazók számára megfelelő a jelenlegi rendszer. A felhasználók többsége másként gondolkodik.
Réges-régen a dolgok árát úgy állapították meg, hogy megnézték, mennyibe került az előállítása - nyersanyag, munka, szállítás, használt eszközök avulása stb. -, majd erre rátettek egy elfogadható értéket, és az volt az ár. Mára az árak képzése ettől a mechanizmustól teljesen elrugaszkodott, és úgy tűnik, inkább a vevők pénztárcája az irányadó. A szoftverárakat azóta nem sikerül jól eltalálni, amióta csak megjelentek az ilyen típusú termékek.
A gyártók és forgalmazók nyilván tiltakoznak, számukra elég jó a jelenlegi rendszer, a felhasználók többsége azonban másként gondolkodik. A hagyományos struktúra hibáit legjobban az mutatja, hogy folyamatosan keresnek új utakat, megoldásokat. A hagyományos rendszer az volt, hogy adott szoftverből egy doboz adott összegbe került. Ez az elv nagyon egyszerű, de látjuk, hogy nem működik. Ma a "dobozos" szoftver mellett készül mindenféle más változat, amelyeket különböző módon lehet licencelni. Egyes gyártók ugyanannak a szoftvernek a különböző képességű változatait különböző áron adják, mások a vevőnek személyre szabják az ajánlatot. Voltak és vannak próbálkozások a villanyóra mintájára a "szoftveróra" bevezetésére: a szoftverért használata szerint kell fizetni. Minden gyártó azt mondja, hogy árai képzésénél a felhasználók érdekeit tartja szem előtt, de azt is tudjuk, hogy a részvénytársaságok elsősorban a nyereségben érdekeltek.
A világban rengeteg holmi árképzésénél megfigyelhetjük, hogy az árat ahhoz igazítják, hogy mennyire "hasznos" a vevőnek, tehát ami nagyobb hasznot hajt (jobban néz ki, kisebb vagy nagyobb stb.), az drágább. Akárki megnézheti egy cipőbolt kirakatában, hogy tized annyi anyagból háromszor drágább lábbelit lehet kihozni. A szoftverek árképzésénél a felhasználók többségét az zavarja, hogy használja az eszközt bármire, ugyanannyit kell fizetnie: mintha a repülőjegy egységáras lenne, egy utazás, egy ár: mindegy honnan hová. Vagy az autópályadíj egységes lenne motorkerékpárnak, kamionnak.
Gondolatkísérletként vegyünk például egy 3D-s tervezőprogramot (hagyjuk a nevet, van sok), amelyért lényegében ugyanannyit kell fizetnünk. Annak is, aki csak otthon szeretné kipróbálni, vagy egyetemista lévén ezzel szeretne elkészíteni házi feladatát, és annak is, aki atom-tengeralattjárót meg űrsiklót tervez vele, vagy éppen lakóparkot. Maguk a gyártók is érzik a helyzet fonákságát, ezért többnyire vannak oktatási verziók, illetve kipróbálásra szánt változatok.
De nézzünk egyszerűbb példát: egy szövegszerkesztőt. Nem mindegy, hogy rákényszerülök használni, mert mondjuk az önkormányzat weboldaláról letölthető dokumentum az adott termékkel szerkeszthető, vagy csak házi feladatot, esetleg egy szülinapi meghívót készítek benne, netán valami dokumentációt készítek, cikket, regényt írok. És az sem mindegy, hogy az iskolaújságba készül az a cikk, vagy egy világszerte sokak által ismert lapba vezércikknek.
A felhasználó azt gondolja, a gyerek szülinapi meghívója miatt nem fog százezret fizetni, de kisebb munka esetén sem fizet szívesen az eszközért ötször annyit, mint amennyit keres vele - ám egy jól fizető tanulmány esetében másképpen áll a dologhoz. Persze a szoftvernél van egy kis bökkenő: mivel hiába nem tervezünk űrsiklót, a termék elvileg arra is alkalmas.
Egy szerszámgép, munkagép, kéziszerszám árazásánál ezt figyelembe veszik. Vannak a gazdaságos szerszámok, amelyek általában egyszer használatosak, utána - esetleg előtte - eltörnek, kicsorbulnak. Egy olcsó szerszámgéppel kisebb pontosságú alkatrészek készíthetők, kevésbé jó anyag munkálható meg - drágább géppel igényesebb termék készíthető, nemcsak sörnyitó, hanem például repülőgép csomagterének ajtajára zár is.
Szavazás
Ugyanennek az elvnek a gyakorlati megvalósítása, az tehát, hogy a szoftverért a vele létrehozott érték arányában kelljen fizetni, nagyon nehéz. Már csak azért is, mert az érték sokszor később derül ki. Megírnak egy regényt, és kiadják. Akkor ez hajtott valami hasznot - akkor a szoftverért is kell még valamennyit fizetni? Aztán ha második kiadást ér meg a regény, esetleg valamilyen díjat nyer, akkor megint lehet kérni a szövegszerkesztőért valamennyit? Vagy esetleg úgy változtassuk meg a szoftverlicencet, hogy a szoftver készítője a vele létrehozott alkotásban résztulajdonossá váljon? Ez utóbbi esetben a fejlesztő igazán érdekelt lenne abban, hogy a termékeivel könnyen lehessen dolgozni, és a gyártó is sokkal jobban összpontosíthatna a hatékonyságra, a marketingben jól mutató sok csingilingi helyett.
Ez egyelőre nyilván utópia, bár már most is vannak olyan licenckonstrukciók, amelyben a vevő annak arányában fizet, amennyi hasznot hajt számára az adott termék. Másképpen fogalmazva, ha az adott termékből nagyobb haszna van, akkor abból többet tud/hajlandó fizetni. Ezt az open source szoftvereknél figyelhetjük meg: alapvetően csak minimális összeget fektetnek be, és ahogy növekszik az üzlet, úgy kap egyre többet a forgalmazó. Nem közvetlenül licencdíjban, hanem a fejlesztéshez szükséges tanácsadás, fejlesztői munka formájában. Ha a közreműködő munkája a cég javára válik, és még szerencséje is van, mert a piacon is eladható a terméke, akkor a szoftver "eladója" újabb megrendelésekben részesülhet.
