A méltán híres Noname Companytól származó, hűséges, első generációs Centrino-alapú ultrahordozható noteszemnek egy mai netbookéhoz egészen hasonló paraméterei vannak, csak a kijelzője nagyobb egy kicsit - nem 10, hanem 12 hüvelykes. Egyébként ugyanaz pepitában. Mindig kiszolgált, használható tempóban fut rajta az XP és minden olyan alkalmazás, amelyet utazáskor egy újságíró igénybe vesz. Eszembe sem jutna lecserélni, ha be lehetne szerezni hozzá egy új akkut a halott helyett. Szóval ugyanazt, mint ez, röhögve megcsinálja egy netbook is, így sohasem értettem, miért mondják az inteles srácok, hogy a netbookok nem kannibalizálják a noteszgépek piacát.

Aztán kaptam ajándékba egy Linux-alapú, SSD-s netbookot. A hardver kitűnő, nem véletlenül adtak el belőle nyár óta pár millió darabot szerte a világban. Már volt is hozzá szerencsém a mellékelt, Xandros-alapú Linux disztribúcióval, és arról pontosan tudtam, hogy amire képes, az nekem kevés. Kellene, hogy lehessen windowsos hálózatot böngészni rajta, meg egy icipicit intelligensebb médiajátszóra, illetve a Microsoft Messengerével kompatibilis azonnali üzenetelő alkalmazásra is szükség volna.

Hónom alá vettem a cumót, és szeánszra mentem cégünk Linux-gurujához. Nekem eddig csak Windowsokhoz meg OS X-hez volt szerencsém, ezért fordultam az ősz mesterhez. Ő vakargatta a fejét, és azt mondta, hogy ezzel a rendszerrel csak pocsékolom az időt, tegyek fel Ubuntut. Adok a szavára, kerítettem Ubuntu telepítőt. Először egy érintőképernyős MID-ekre szabottat, aztán teljeset is. Telepítettem - tényleg gyerekjáték. Minden gyönyörűen muzsikált, a diétára fogott Ubuntu úgy viselkedett, mint egy kis angyal, még ezen a memóriában és háttértárban kihívásokkal küszködő konfiguráción is szép tempót produkált. Nagy volt az öröm!

Aztán kihúztam a hálózati kábelt. Az a Wi-Fi vezérlő, ami a Xandros alatt probléma nélkül tette a dolgát, ült, mint dinnye a fűben. A rendszer állította, hogy minden rendben a hardverrel és a szoftverrel is, csak wifiződni nem akart. Ethernet kábel vissza, keresés. Szerencsémre volt egy francia fiatalember, aki az Ubuntu fórumon ugyanezekkel a gondokkal küszködött, és arra kérte a jelenlévőket, hogy magyarázzák már el neki a lehető legegyszerűbb angolsággal, hogyan is tudná életre kelteni a gép Wi-Fi-vezérlőjét. Le a kalappal a linuxos társadalom előtt, megtették.

Tulajdonképpen csak a Háború és béke első pár fejezetét kellett begépelni, hogy a dög működni kezdjen. A rossz hír az volt, hogy hibernálás után még így sem kel életre a szerencsétlen, a működést engedő-tiltó kapcsoló nem működik - pontosabban tiltani lehet, engedélyezni nem, és csak újraindításra éled fel.

Nem örültem neki, de belementem a játékba. A gép látta a környéken lévő összes Wi-Fi hálót, csak az enyémet nem, pedig már ott tartottam, hogy minden titkosítást kikapcsoltam. Óriási szerencsémre ennek a bizonyos gyártmányú netbooknak a rajongói oldalán valaki pont azt a kérdést tette fel a fórumban, hogy melyik Linux disztribúciót válassza, mert bizony az Ubuntu alatt nem működő Wi-Fi őt is eltántorította. Állították, hogy a Mandriva minden gond nélkül megy ezen a hardveren.

Letöltöttem, telepítettem. Lassabb volt, mint a karcsúsított Ubuntu, de tényleg működött. Csakhogy... nem látta a Wi-Fi hálózatomat! Pont úgy, ahogy az Ubuntu sem. Persze bármelyik Windowst vagy OS X-et futtató eszköz, amit valaha megpróbáltam rákapcsolni, gond nélkül működött vele, és - mint ahogy már említettem - az eredeti Xandros-alapú is ment. Azonnal meglátta, beírtam a WPA2-höz a jelszót, és tette a dolgát. Ezek meg nem. Az már csak apróság volt, hogy valamiért a bejelentkezés után úgy viselkedett a gép, mintha be lenne ragadva a jobb oldali Alt, és csak akkor volt hajlandó "|ħ¤" helyett "QWERTY"-t írni, ha oda-vissza váltottam a magyar és az angol billentyűkiosztás között.